Ashley ismét visszatért egy kis kritikával és pár hírrel. A többi dolgot megtaláljátok a következő bejegyzésekbe, de előtte még megírom a kritikámat, mert most még frissen élek az érzelmekben és könnyekben.
Miután elkészítettem magamnak a finom ebédemet, utána kényelmesen leülve rámentem egy filmre, amit már oly sokszor elkezdtem, de valahogy sosem volt időm végig nézni, mert már az elején elvesztem a cselekménybe és nem volt türelmem befejezni. Azonban ma, eme szent és napsütötte napon, rávettem magam, egyéb személyes okok miatt... hogy megnézzem az Igen ember bohókás színészének és a Titanic gyönyörű színésznőjének a közös másfél órás baromi erős szinten túl drámázott filmjét.
Ez pedig nem más, mint a *nagy levegő*, Egy makulátlan elme ragyogása. És igen most jöhettek azzal, hogy 'De ez a film régi, hiszen 2004-ben készült bla-bla-bla!' Nos, igen még vannak olyan emberek, akik nem látták és annyi érzelem kering bennem a film után, hogy muszáj valahol levezetnem és áttekintenem, hogy rájöjjek most szeretem e vagy sem? Érdemes volt e másfél órát elpazarolni és egy liter testnedvet?
Nos, kezdjük is!
Először végig mennék a cselekményen és előre szólok, hogy Spoiler-es levezetés lesz, de gondolom csak én vagyok olyan elmaradott, hogy eddig nem láttam.
Tehát, az elején főhősünket láthatjuk felkelni egy ágyból, Jim Carrey-t ugyebár. Nos, már ahogy felkel és látod rajta a frusztrált arc kifejezést, már abból megtudod állapítani, hogy valami nincs rendben vele. Aztán mikor a vonat állomáson van, hirtelen arra a döntésre jut, hogy nem megy dolgozni, és inkább lemegy egy másik vonattal Montaukba. Nos, szerencsésnek érzem magam, hiszen már voltam Montaukba. Ez a város gyönyörű és Long Island legszélén van, szóval ott az óceán már csak egy nagy kékség, aminek nincs vége. De el kell mondanom, hogy Jim karaktere februárban ment el oda. Kicsit furcsálltam döntését, hiszen télen mit tudsz csinálni egy nagy strandon, ahol még csak élet sincs ilyenkor? De amint vége lett a filmnek, természetesen rájöttem. A strandon összefut a zűrös és kék hajú Clementine-el (Kate Winslet) és ott elkezdődik valami köztük. Történnek dolgok és egyszer mikor Kate befut a fogkeféjéért a házába, hirtelen feltűnik egy kis törpe, aki oly ismerős... és bumm, beugrik, hogy nem más áll Jim autója mellett, mint a kis zsák a Gyűrűk urából. Elijah mellett más híres színészek is felröppenek egy két fontosabb szállal, de róluk később.
------>
Szóval ott tartottam, hogy Kate bement a fogkeféjéért és puff egyszer csak azt látjuk, hogy Jim sír a kocsijában. És akkor én ülök a gép előtt, majonézes baconnel a számba és nézek, hogy itt meg mi a fene történik? Ki maradt valami jelenet? MI?! És egyszer csak arról hallunk tudomást, hogy Clementine kitöröltette a memóriáját, hogy ne is emlékezzen Joel-re. De viszont én teljesen abban a hitben voltam, hogy csak egy vagy két nap telt el azóta, hogy találkoztak. PLOT TWIST. Nem... Szerintem a forgatókönyv író és a rendező direkt szívattak meg minket. Szóval Joel is arra veszi magát, hogy kitörli Clementin-t a fejéből, bosszúból. De a procedúra közben meggondolja magát és ahogy lassan tűnnek el az emlékek, láthatjuk, hogy mennyi minden dolog kimaradt és mennyi minden történt köztük. Közben Kate haja pillanatokról változik ilyen meg olyan színre. Az elején még kék volt, de közepén pedig narancs. És lehet lényegtelennek tartod a hajszint, pedig igenis fontos szerepet játszik, mert így tudod berakni sorrendbe a történéseket és rájönni, hogy a jelenet ami az elején volt, az valójában az egész történetnek a következménye, tehát a végén kellene lennie. És ez tudjátok mennyire felbosszantott? Nem, nem azért mert rossz volt a sorrend vagy ilyesmi, ha nem rájöttem, hogy semelyikük se fog emlékezni a másikra és mindent elölről kell kezdeniük! Most komolyan... ez a film olyan nagy fejfájást adott nekem, de még is olyan szép volt. Néha kikészültem, főként Zsák karaktere miatt, mert voltak olyan pillanatok, hogy Thor kalapácsával szívesen képen nyomtam volna. De hogy miért? Az benne van a filmbe, tessék megnézni annak aki még nem látta!
Szóval a részek, mikor Joel küzd azzal, hogy Clementine még is a fejébe maradjon, és a sok emlék, meg a fájdalom ahogy lejátszódik szemeink előtt... Áh nincs mit takarni, elsírtam magam. Számomra két fajta film van, ami megríkat és ami nem. És melyik a jó film? Ami megríkat. Nekem még a Bosszúállók és kihozott egy könnycseppet a szememből, pedig nem egy olyan film. Viszont az olyan filmek jók, ahol az emberi elme és értékek lenyűgözőek, az üzenet tisztán érthető és a karakterek közti kapcsolat és kémia tökéletes. Nem feltétlenül kell szerelmi kémiának lenni, ezt ma már megtanultam Szirmai úr videójából is.
Szóval visszatérve a filmhez, szerintem igenis megérte megnézni. Tanulságot le is vontam belőle. Sose töröltessem a memóriámat! Amúgy ki a fenek akarná ezt? Tény hogy vannak olyan helyzetek, amiket szívesen elfelejtenék, de valahogy nem tenném. Akkor mi értelme lenne az agyunknak és annak, hogy a memóriánk rengeteg mindent eltud tárolni?
De ezek ellenére, láthattunk egy nagyon szép filmet, még akkor is ha néhány rész nem volt elég tiszta és összevissza voltak a jelenetek. De épp ez volt a jó benne, mert mikor a felénél rájöttem, hogy mi a helyzet, akkor nagyon mérges voltam és jó érzés volt, hogy egy ilyen film ilyet tudott kiváltani belőlem. Sőt, nekem még az tetszett nagyon, ahogy az emberek játszanak a másik ember emlékeivel és Jim karaktere hirtelen az emlékeibe ragad Kate-el és próbálnak megszökni egy olyan helyre, ahol biztonságba lehetnek együtt, Joel fejében.
A színészekről meg ne is beszéljünk. Mint tudjuk, Jim Carey egy A listás színész, akárcsak Kate Winslet. Mindketten remekül teljesítettek és csak bámultam, ahogy Jim-be fel sem tudtam fedezni a Maszk emberét és az állandóan megnevettető férfit. Remekül játszotta, és persze ott van Kate is, aki a tehetségét már megmutatta számos filmben, mint például a Titanicban, amit oly sokan utálnak, de én még is kedvelek. Aztán ne feledkezzünk meg Pókember mennyaszónyáról, Kristen Dunst-ról, akinek szintén egy kicsit ellenszenves karaktere volt. Valójában sok filmben láttam eddig Kristen-et, de számomra még mindig a Pókember idején élte fénykorát. A Melankólia filmjét nem kedveltem annyira és a Másnaposok női változatában egyenesen ki nem állhattam. Ebben meg csak olyan... elment kategóriába sorolható. Viszont Mark Ruffalo (tudjátok a pasi a Szemfényvesztőkből, a Bosszúállókból mint Hulk és a Hirtelen harmincból...) nagyon édes volt. Már eleve az, hogy a mostani szerepei után el is felejtettem, milyen eszméletlenül cuki volt majdnem tíz évvel ezelőtt. Bár itt nem rajta van a hangsúly, azért szerintem egész jól eljátszotta a karakterét.
De akkor is a felkiáltó jel Kate és Jim mellett van, mert nagyon nagyot alakítottak és kiváló volt köztük a kémia. Hirtelen el is felejtettem, hogy kik ők valójában. Csak Joel-t és Clementine-t láttam bennük és szerintem egy jó színész arra törekszik, hogy ennyire hiteles legyen egy karaktere, hogy el is felejtsük ki játssza a karaktert.
Még rengeteget tudnék írni erről a filmről és ezért nem szeretek sokszor kritikát írni, mert nehéz pár bekezdésbe összefoglalni az eseményeket. Egész este tudnék itt ülni és írni róla, de akkor ki írná meg a többi bejegyzést az oldalra? Szóval azt hiszem még egy utolsó dolgot levezetek. Aztán abba hagyom a csacsogást.
A vége! Nos, az valami eszméletlenül bosszantó volt, mert valójában egyáltalán nem volt vége, és az hogy nem is emlékeztek egymásra meg arra a sok emlékre, amit együtt töltöttek és minden szép pillanatot újra kell élniük, az engem felháborított. Ismét hoznám Thor kalapácsát Michel Gondry (rendező) és Charlie Kaufman (forgatókönyv író) miatt.
Most viszont értékeljük!
Összességében ez a film nagyon vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Néha szerettem és néha utáltam, de mikor utáltam se azért utáltam, mert olyan rossz volt, ha nem mert olyan jól csinálták meg a rosszat, hogy sikeresen kiakasztottak és izgultam a karakterek kapcsolatáért és együttlétükért. Szóval 10-ből 7.5 pontot ér nálam és szerintem ha egy kis idővel megbékélek a végével, akkor talán a kedvenc filmjeim közé is sorolhatom majd! :)
