Tejszínhab

Tejszínhab. Olyan, mint a tejszínhab. Csak eper nélkül. De kedvem lenne beleugrani és repülni. De sajnos ez csak látszat. Ha ugrok, leesek. Nem tart meg. De ha súlytalan lennék és lebegnék, akár ülhetnék is rajta. Lógatnám le a lábamat és élvezném, hogy az emberek olyan picik ott lent. Szinte nem is látom őket. Apró porszemek. Ilyenkor eszembe jut, milyen kicsik vagyunk. Ahhoz képest, a hatalmas repülőhöz is. De mi lenne, ha oda állnánk egy kisebb bolygó mellé? Elvesznénk. Kicsik vagyunk, de még is nagyok. Pusztításokra vagyunk képesek. Hatalmas háborúkra. Egy ember szava, akár több életet is elvihet. Egy cselekedet, elpusztíthatja az emberiséget. Egy nem cselekedett, amit millióan kihagynak, a föld vesztét jelentheti. Egy szó, egy tett, egy elhanyagolás.

Valójában a repülőn ültem. Először Svájc, aztán New York felé mentem. Figyelembe vettem a lenyűgöző tájt. Először, mikor csak szálltunk fel, köd volt. Otthon Budapesten esett. Nagyon is. És mire felszálltunk a gépre, addig csak ott áztunk. Kicsi volt ez a járat Zürich-ig. De szerencsére az ablaknál ültem. Mikor szálltunk fel, féltem. De ki nem? (Jó az mondjuk vicces volt, mikor a szembe ülésen a nagy rázkódásokat két pasas végig aludta. Én biztos felkeltem volna rá.) A sűrű ködből lassan kiértünk és elénk tárult a habos-babos felhők csodálatos látványa. Egyszerűen lenyűgöző volt. Tudom, hogy két éve is már voltam, de ezt nem lehet emlékből felidézni. Ezt újból és újból át kell élni.

Végül a svájci táj fölé értünk. Leírhatatlan. Gyönyörű zöld legelők. Nap sütötte rétek. Magas hegyek, amik hatalmas falként védték a kis medencét. Aranyos lovak és tehenek, amik aprók voltak, de még is látszott, hogy jó ízűen legelésznek. Megközelítettük a városokat. Olyan alacsonyan repültünk, hogy már féltem, elsodorjuk az egyik ház tetejét. De szerencsésen leszálltunk.

Az út New Yorkba hosszú volt. Nagyon-nagyon. És fáradt voltam. De nem bírtam aludni. Kényelmetlen volt. Szerencsére a helyzet kényelmesen lett megoldva, vagyis a gép, mivel az előttem ülőnek a támláján volt egy kis tévé és a bal kezemnél, a karfában, pedig egy távirányító. Voltak zenék, filmek, játékok. Lehetett nézni, hogy merre járunk. Mutatta, hogy ott kint hány fok volt. (A legalacsonyabb hőmérséklet -59 volt.)

És végre, elérkeztünk. Már néztem a képernyőt, merre járunk. Már csomagoltam. Izgatott voltam. A gyomrom görcsbe rándult. És végre lebuktunk a felhők alá. Láttam az amerikai kis falvakat, tanyákat. Semmivel sem volt másabb, mint máshol. Mondjuk a magyar tájaknál fejlettebb volt. Newark felé repültünk. Egyszer csak megláttuk a távolba Manhattan-t. Lemenő nap fényében. És most már tudtam, megérkeztünk. Pár percig még kínlódott a gép, de aztán sikeresen leszálltunk. Az ellenőrzésen hamar átmentünk és végre tudatosult bennem, nincs visszaút. xoxo, Ashley.