Tejszínhab. Olyan, mint a
tejszínhab. Csak eper nélkül. De kedvem lenne beleugrani és repülni. De sajnos ez
csak látszat. Ha ugrok, leesek. Nem tart meg. De ha súlytalan lennék és
lebegnék, akár ülhetnék is rajta. Lógatnám le a lábamat és élvezném, hogy az
emberek olyan picik ott lent. Szinte nem
is látom őket. Apró porszemek. Ilyenkor eszembe jut, milyen kicsik vagyunk. Ahhoz képest, a
hatalmas repülőhöz is. De mi lenne, ha oda állnánk egy kisebb bolygó mellé? Elvesznénk. Kicsik vagyunk, de még is
nagyok. Pusztításokra vagyunk képesek. Hatalmas háborúkra. Egy ember szava, akár több életet is elvihet. Egy cselekedet, elpusztíthatja az
emberiséget. Egy nem cselekedett,
amit millióan kihagynak, a föld vesztét jelentheti. Egy szó, egy tett, egy
elhanyagolás.
Valójában a repülőn ültem. Először Svájc, aztán New York felé
mentem. Figyelembe vettem a lenyűgöző tájt. Először, mikor csak szálltunk fel,
köd volt. Otthon Budapesten esett.
Nagyon is. És mire felszálltunk a gépre, addig csak ott áztunk. Kicsi volt ez a
járat Zürich-ig. De szerencsére az ablaknál ültem. Mikor szálltunk fel, féltem.
De ki nem? (Jó az mondjuk vicces volt, mikor a szembe ülésen a nagy
rázkódásokat két pasas végig aludta. Én biztos felkeltem volna rá.) A sűrű
ködből lassan kiértünk és elénk tárult a habos-babos felhők csodálatos
látványa. Egyszerűen lenyűgöző volt. Tudom, hogy két éve is már voltam, de ezt
nem lehet emlékből felidézni. Ezt újból és újból át kell élni.
Végül a svájci táj fölé értünk. Leírhatatlan. Gyönyörű zöld
legelők. Nap sütötte rétek. Magas hegyek, amik hatalmas falként védték a kis
medencét. Aranyos lovak és tehenek, amik aprók voltak, de még is látszott, hogy
jó ízűen legelésznek. Megközelítettük a városokat. Olyan alacsonyan repültünk,
hogy már féltem, elsodorjuk az egyik ház tetejét. De szerencsésen leszálltunk.
Az út New Yorkba hosszú volt. Nagyon-nagyon. És fáradt voltam.
De nem bírtam aludni. Kényelmetlen volt. Szerencsére a helyzet kényelmesen lett
megoldva, vagyis a gép, mivel az előttem ülőnek a támláján volt egy kis tévé és
a bal kezemnél, a karfában, pedig egy távirányító. Voltak zenék, filmek,
játékok. Lehetett nézni, hogy merre járunk. Mutatta, hogy ott kint hány fok
volt. (A legalacsonyabb hőmérséklet -59
volt.)
És végre, elérkeztünk. Már néztem a képernyőt, merre járunk. Már
csomagoltam. Izgatott voltam. A gyomrom görcsbe rándult. És végre lebuktunk a
felhők alá. Láttam az amerikai kis falvakat, tanyákat. Semmivel sem volt
másabb, mint máshol. Mondjuk a magyar tájaknál fejlettebb volt. Newark felé repültünk. Egyszer csak
megláttuk a távolba Manhattan-t.
Lemenő nap fényében. És most már tudtam, megérkeztünk. Pár percig még kínlódott
a gép, de aztán sikeresen leszálltunk. Az ellenőrzésen hamar átmentünk és végre
tudatosult bennem, nincs visszaút. xoxo, Ashley.